Immár ötéves hagyomány a gyergyószentmiklósi és a karcagi fiatalok évenkénti kölcsönös látogatása. A Jobbik Karcagi Alapszervezetének szervezésében ezúttal is egy húsz fős csoport vett részt a négy napos, felejthetetlenül szép székelyföldi kiránduláson, érezve és élvezve székely barátaink testvéri meleg szeretetét, illetve vendéglátását. Ez az utazás több volt, mint egyszerű kirándulás, itt nemcsak látvánnyal lettünk gazdagabbak, de a földrajzi, néprajzi és történelmi ismereteink hiányossága is kiderült.
A kis magyarországi magyarok a nagy Magyarországot járva gyakran ellátogatnak a Tordai-hasadékhoz, de azt kevesen tudják, hogy már Tordán, a városban is van egy párját ritkító érdekesség; a felhagyott sóbánya, amely a szintén gyakran látogatott parajdinál is érdekesebb. Itt nincs füstös, olajbűzös alagút a kényelmes turistákat szállító autóbuszok számára, de van önmagában is látványt jelentő gyalogos folyosó, és láthatóak ott a bányászatban, a szállításban hajdan használt gépcsodák, és van a
De azért nem hagytuk ki Parajd látogatását sem. Itt viszont nem a sóbányát, hanem a sóoldattal tele fürdőmedencét próbáltuk ki. A fürdőben mindenki könnyűnek találtatott, de annál nehezebbnek bizonyultunk, amikor „Ábel rengetegében” a Súgó menedékházhoz lihegtünk felfele.
A nem éppen összkomfortos, de annál romantikusabb menedékházi éjszaka után reggel még magasabbra kellett kapaszkodnunk, hogy a Súgó barlang cseppköves csodáit, és izgalmas járatait megismerhessük. Alföldi lábaink nem „díjazták” a programot, de megérte, és Gyergyószent-miklóson, a Csíky kerti Szent Benedek szállóban, a finom ebéd, a meleg fogatatás feledtette a fáradtságot. No meg idő sem volt foglalkozni azzal, hiszen vendéglátó barátaink sűrű programmal vártak bennünket, és aznap még két látnivaló várt ránk.
Egyik a ditrói templom volt. A másik látni- és okulni való a Tatárdomb és emlékmű. 1658-ban a székelyekre betörő 3000 tatárt itt ölte meg és temette a domb alá a védelmet biztosító 300 székely fiatal. Az emlékmű 1908-óta hirdeti, hogy „a szülőföld lángoló szeretete tízszeres ellenség fölött is diadalt arat.”
A sportos napot illett sporttal befejezni, így a közös nagy vacsora előtt még a hagyományos karcag-gyergyószent-miklósi focimeccset is le kellett játszani. A gyergyóiak voltak a jobbak, a karcagiak csapat meg a „jobbik”.
Az alföldi lábak igazi megpróbáltatása harmadnap kezdődött: gyalogtúra a Gyilkostó felett magasodó Kis Cohard nevű nagy szikla tetejére, és onnan a Tündérkertbe.
A nagy túra után ebéd a közeli Napsugár villában, majd irány a csángó vidék. A háromkúti iskolába vittünk különböző adományokat. A gyimesi csángó gyerekeknek nagyon tetszettek a játékok, nekünk pedig az, hogy milyen szépen beszélnek magyarul. Megakadt a szemünk az órarendjükön, a román és az angol nyelv mellet harmadikat is tanulnak, de nem magyart, hanem „anyanyelvet”! (Milyen szépen hangzik ez ott!)
Este a Lázár kastélyban a „Csaba királyfi” rockopera ősbemutatója. Erről semmit! Nézze meg mindenki, megéri.
Utolsó napra is jutott meglepetés: az előzőnapról elmaradt Békásszoros. Nem mintha még nem láttuk volna, de így nem. A buszunk ugyanis letett bennünket, amikor odaértünk, és mi Gyalog mentünk utána, gyalog jártuk végig a szorost, és megállapíthattuk, hogy így százszor szebb, mint gépkocsiból vagy autóbuszból pillantásokat vetni egy-egy sziklaalakzatra.
Egy áfonyapálinkás búcsúebéd, az emléktárgyak kölcsönös átadása után következett a legnehezebb program: búcsúzás vendéglátóinktól, a barátainktól. Nehéz volt, de biztosítottuk egymást, hogy jövőre ismétlünk.
(Képünkön a karcagiak és vendéglátóink a szálló előtt)
