1956 karcagi hősei és hóhérai.
Az alábbi sorokat ajánljuk azoknak a karcagi embereknek, akiket a Rákosi-korszakban meghurcoltak, az 56-os események miatt bántalmaztak, utána pedig passzív ellenállóként, másodrendű állampolgárként kellett átvészelniük az elmúlt hosszú évtizedeket. S ajánljuk leszármazottaiknak is, akiknek apáik „bűne” miatt még napjainkban sem teremhet babér, miközben a verőlegények unokái magas pozíciók birtokosai.
Mi is történt Karcagon 56 októberében? Hallgatjuk Lévai Sándort, aki ekkor a karcagi gimnázium végzős tanulója volt, és hiteles átélője az eseményeknek:
Először is annyit magamról, hogy tanyasi gyerek lévén szüleim rászorultak, hogy már gyerekként is felnőtt számba vegyenek. Így aztán végigszenvedtem az 56 előtti padlást lesöprő beszolgáltatási rendszert, az erőszakos téeszesítést, majd a tagosítást. Vártam a változást, amire mind inkább számítani lehetett, legalább is az édesapám által készített fülhallgatós, detektoros készüléken a Szabad Európa Rádiót hallgatva. Aztán Filep tanár úr előadásaiból, kialvatlan arcáról és az éjszakai vallatások után bejódozott körmeiről is következtetni lehetett arra, ami ezután bekövetkezett.
Okt.23 kedd: A hajnali híreket hallgatva én ébresztettem a szüleimet, mondván, hogy nagy napra ébredtünk, majd egy külön füzetet nyitottam, hogy naplózzam az eseményeket. Abból egy-két idézet:
„Okt. 24 szerda. Délután 2 óra tájban Karcagra érnek a szovjet tankok és gépkocsik, igen nagy számmal vonulnak Budapest irányába. Az utcán rengeteg a rendőr, katona, ávós és civil rendőr. A forgalmat orosz katonák irányítják. Egész éjjel vonulnak a tankok Pest felé.”
„Okt. 26 péntek: A gimnázium osztály vezetőségi tagjai elhatározzák, hogy utcára vonulunk, pénzt gyűjtenek koszorúra és kokárdákra. A rendőrség nem engedélyezi a kivonulást, mi zúgolódva haza indulunk.”
„Okt. 27 szombat. Hatalmas tüntetés. Mi diákok mégis kivonulunk, felhívásunkra csatlakoznak az üzemek-, intézmények dolgozói és a termelőszövetkezeti parasztok. A tüntetésen többen kérik, hogy a leszereltetett ávós katonák fegyvereit osszák ki, sokan jelentkeznek is a pesti harcosok fegyveres megsegítésére.”
„Okt. 29 hétfő. Karcagon szünetel a tanítás. A szovjetcsapatok állandóan vonulnak Pest felé.”
„Okt. 30 kedd. A szovjet tankok egész nap mennek Pest irányába.”
„Nov. 4 vasárnap. Elhallgat a rádió. Csak más hírekből tudjuk meg, hogy megalakul a Kádár kormány, amely felkérte a szovjetcsapatokat a rend helyreállítására. Elveszett minden remény.”
Mint azt tudjuk, Karcagon nem volt fegyveres esemény. A laktanya tüzérsége ugyan beélesített, de sikerült beláttatni velük, hogy a városon áthaladó sok ezer szovjet harckocsival öngyilkosság lenne harcba keveredni, ráadásul az a város pusztulását jelenthette volna.
A megszálló csapatokkal szemben tehát értelmetlen lett volna-, a magyar fegyveres szervekkel meg szükségtelen volt harcolni Karcagon, hiszen a honvédség kezdettől fogva a forradalom mellett állt. Akiket érdemes lett volna ekkor likvidálni, azoknak viszont nyoma veszett, csak november 4 után bújtak elő. Így aztán nem volt, aki beleszóljon abba, hogy a város lakossága apró darabokra szedte szét a megszálló szovjet csapatok emlékművét, hogy a tűzoltók levésték a laktanya homlokzatáról az ott éktelenkedő hatalmas sarló-kalapácsos címert, hogy a diákság az egész lakosságot mozgósító tüntetést szervezett október 27-re.
A diákok és tanáraik voltak tehát a forradalom fáklya vivői, a hősök illetve áldozatok többsége is közülük került ki. Az én egyik osztálytársamat – ahogy ő fogalmaz - hülyére
verték a pufajkások. A gimnázium igazgatóját és a tanári kar egy részét pedig rövid úton távolították el Karcagról és tiltották el hivatásuk gyakorlásától. Igazi hős szerintem viszont az a Boross Antal, aki vendégszereplő volt a színjátszó körünkben és a városi tüntetés egyik főszónoka lett. Sorsáról senki nem tud, valószínűleg ki végezték. Én nagy tisztelettel emlékezek rá, és azokra, akiket személyesen ismertem és szerettem, többek között Dr. Gyergyói János gimnáziumi igazgatóra, Filep István és Batta László tanáraimra.”
„Neveket akarok hallani, kik 56 hóhérai” – szól fülünkben a dal, és felidézzük az elmúlt hetek beszélgetéseit, amiket meggyötört, munkában tisztességgel megöregedett karcagi emberekkel folytattunk. Bizony jönnek a pufajkás nevek, az öregek emlékeznek mindenre: Pavluska Ivánra, aki a Madarasi úton lakott, még társai közül is kitűnt kegyetlenkedéseivel, a 60-as években elkerült Karcagról. Csordás Ferencre, 1956-ban a főtéri vasbolt vezetője, hírhedt verőlegény, nem csoda, hogy 1957 februárjában egy hideg téli estén, a Posta előtt pokrócot dobtak a fejére, meztelenre vetkőztették és elverték az áldozatai. A karcagi öregek szerint azon a nyáron távozott Karcagról. (Csupros) Kovács Péterre, aki a Tanácsköztársaság idején vörös katona volt, Budapestről került ide, 1947-ig a Vasút utcán lakott, később a Tompa utca környékére költözött. Rá, még jelenleg élő „harcostársai”is megvetéssel gondolnak. Iski Lajosra, aki 56 előtt a Technikumban „személyzetis”volt, 58-tól a Karcagi Földhivatal vezetője, a megtorlások idején Bene Sándor és Oroszi Sándor karcagi gazdákat félholtra verte. A 80-as évek végén a nem felejtő karcagi forradalmárok megfenyegették, hogy „ne tegye ki a lábát az utcára, mert megverik.”
